Négy éve komponál a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezőinek felkérésére. Úgy véli, a népi műveltség számos eleme ma is használható, viszont nagy gond, hogy ezt igen kevesen látják be. A népzenei feldolgozásnak éppen úgy helye van, mint az autentikus előadásnak, s hogy e téren mit szabad és mit nem, abba szerinte nem kell beleszólni.

- Negyedik alkalommal kapott megbízást a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezőitől zenei mű komponálására Kálvin születésének ötszázadik fordulójára. Miként lehet eleget tenni az ilyen felkérésnek?

– Amikor 1992-ben pályázaton elnyertem a sevillai világkiállítás magyar pavilonja zenéjének megkomponálását, a Makovecz Imre tervezte pavilonhoz az építész elképzelését közvetítő népi zenét kellett illesztenem. Ugyanakkor világossá vált előttem, hogy e munkához nem lehet nem ismerni a Biblia történeteit és alapvető gondolatait. Hiszen a világ jelentős része évszázadokon át ezen alapult. Ha az ember elolvas egy könyvet, meghallgat egy zenét, például Bachot, megnéz egy festményt, a megértéséhez ismerni kell a Bibliát mint művelődéstörténeti alapművet.

– S most mi inspirálja egy kálvinista mű megírására?

– Ebben az alkotásban, amelynek a Magyar canzionale címet adtam, az vezérel, hogy engem ugyan annak idején Debrecenben megkereszteltek „vastagnyakú kálvinistának”, de egy-két zsoltárt leszámítva, amelyeket ma is együtt énekelünk karácsonykor a családdal, igen keveset tudok a kálvinizmusról, különösen a zenei vonatkozásairól. S a Kálvin-évforduló közeledtén arra gondoltam, hogy fel kellene tárnunk a református gyülekezeti éneklés és a magyar népzene, históriás ének, valamint a régi zene közötti rejtett, láthatatlan, de jól sejthető alagutakat. Járhatóvá és korszerűvé kell tenni őket, s fényesen kivilágítani. Ennek érdekében megkezdődött az, ami minden ilyen munkánál izgalmas alapfeladat: a forráskutatás. Ugyanis a népzene és a református énekek közötti rokonságot szeretném megjeleníteni. A fő forrás a 150 genfi zsoltár, amelyeknek Dávid zsoltárai az alapjuk, s amelyek még Kálvin életében megjelentek. Ezeket Kálvin lefordíttatta franciára, versekbe szedette, s dallamokat íratott hozzájuk muzsikusokkal, akik használták az akkori népi dallamvilágot. E zsoltárokat Szenczi Molnár Albert ültette át németből magyarra, s a dallamok azóta gyülekezeti énekekként élnek, illetve folklórváltozataik is vannak. Az első alapmű a Magyar református énekeskönyv, nagyon fontos forrás a Magyar református korálkönyvben lejegyzett orgonamuzsika, továbbá a magyar kutatók – például Rajeczky Benjamin, Domokos Pál Péter, Dobszay László – hihetetlen mennyiségű magyar népénekgyűjtése, nem utolsósorban a magyar népzene és a gregorián.

– Műveiben gyakorta hangzanak el népdalok eredeti dallammal. Milyen módszerrel dolgozik, amikor zenét szerez?

– Többféle módon. Az egyik akkor adódik, amikor egy munka elmélyült előtanulmányt igényel. A másik, ha belülről készülődik valami, s ennek találom meg a tematikai keretét. A kiindulópont lehet frenetikus népi dallam, megrázó fénykép, a buszon eszembe ötlő gondolat vagy verssor. Ám bármelyik van előbb, eljön az a pillanat, amikor mindezt össze kell rendezni. A saját érzelmi töltéstől, az ismeretanyagtól, a felkészültségtől függ, hogy mi kerekedik ki belőle, s az is előfordul, hogy a szöveget is én írom meg. Ezek az összetevők más-más erősséggel törnek elő vagy zsibonganak. Előfordul, hogy egy dallam a népzenei gyűjtés precíz lejegyzésekor adódik, s a gyakorolásával folytatódik, de van, hogy egy már sajátommá vált dallamhoz társítok új szöveget. Ugyanakkor sokszor érzem a hiányosságaimat. Hiszen amit egy képzett zeneszerző öt év alatt megtanul, azt én autodidakta módon vagyok kénytelen elsajátítani folyamatos készüléssel. Nem is tudom, tekinthető-e zeneszerzésnek, amit én művelek. A lényeg, hogy az önkifejezés egyik módja. Lehet táncszínházi szerkesztett mű vagy saját önálló műsor. Most már az újítást sem tartom annyira lényegesnek, mint fiatal koromban. Húsz éven át, a Vízöntő és a Kolinda esetében tudatosan is, arra törekedtünk, hogy valami újat hozzunk létre.

– Fiatalon mi keltette fel az érdeklődését a népzene iránt?

– A családi háttér, a szülők és a nagyszülők zeneszeretete azzal párosult, hogy a népi műveltség elemei is jelen voltak a közös létezésben. Sokszor elutaztunk Kárpátaljára az egyik nagymamámhoz, ő a paraszti, a népi élettér világában élt. Édesapám – aki falusi fiúként szökött át a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról diákoskodni a református kollégiumba, és ötvenhatos tevékenysége miatt sokáig nem kapott munkát – s édesanyám Debrecenben énekelt a Csenki-kórusban. Finnugor nyelvész nagyapám cseremisz hangfelvételeket mutatott nekem. Az általános iskola és a gimnázium alatt, 12 éven át magától értetődően hegedűórára jártam. Apám irodalmár volt, s a barátai – Czine Mihály, Csoóri Sándor, Nagy László, Kósa Ferenc, azaz a fényes szelek nemzedéke –, akik faluról származtak, ha összejöttek nálunk, népdalokat énekeltek a magyar nyelvterület minden zugából. Így már gyermekkoromban több száz népdalt ismertem. Emellett fontos volt a beatkorszak is. Mindenki saját zenét akart gyártani. Először én is koppintottam, miután vetettem magamnak egy héthúros szovjet gitárt, s ezáltal kissé háttérbe szorult a hegedű. Aztán a népdalok is belevegyültek a beatzenébe, jött az Illés-együttes, nekik is voltak a kelet-európai folklórból sarjadt számaik, furulyát és citerát is használtak. A Beatlesnek rengeteg száma angolszász népzenei indíttatású, s az afrikai, távol-keleti népzene is beszüremlett. A Rolling Stones egyik alapítója, Brian Jones is gyűjtött népzenét Marokkóban, Ravi Shankar szintén baráti viszonyba került beatzenészekkel. Kinyílt tehát a fülünk más népek zenéjére is. És bekövetkezett az a pillanat, amikor 1973-ban hegedűsként beálltam az előző évben alakult Vízöntőbe.

– Ez az együttes autentikus népzenét is játszott, nem csak feldolgozásokat.

– Már csak azért is, mert három táncegyüttest is kísértünk, köztük a Biharit. Ugyanakkor hoszszas elméleti vitákat folytattunk ifjú Csoóri Sanyival és Éri Istvánnal. Emlékszem, egyszer egyetem után mentünk Martin György néptánckutató lakására, akinél gyakran népzenét hallgattunk kolbászos bableves mellett, s Éri azt mondta, hogy szerinte még korai ennyire elrugaszkodni az eredeti népzenétől, mint ahogyan mi tervezzük a Kolindával. Igaza volt, mert vagy tíz évvel jártunk a trend előtt. Persze aztán a Muzsikás is készített feldolgozásokat. Ugyanakkor a népzenét védeni kell, sok esetben vissza kell juttatni eredeti közegébe. Akadnak jó példák arra, hogy egy faluban feltámadt az igény a hagyományok életre keltésére, de helyben már nem volt kitől elsajátítani. Így aztán városi emberektől tanulták vissza a zenéjüket meg a táncaikat. Ám hogy mit szabad és mit nem, abba nem kell beleszólni. Egy-egy ilyen mozgalom nagyon jó hatással lehet az eredeti közegre, hogy újratanulja hagyományait, de hagyni kell, hogy a falvak a maguk értékrendje szerint fejlődjenek. Mert eredetileg is ez volt a népzene sajátja: a hagyomány és az újítás kettőssége. S kiderült, hogy a népi műveltség számos eleme ma is használható, akár eredeti formájában is, mert szórakozásra, mulatozásra, önkifejezésre is alkalmas. Ám nagy gond, hogy ezt igen kevesen látják be. Akár a közvélemény alakítóit, azaz a médiumokat nézem, akár az ország vezetőit. Miközben szórják a tízmilliókat például egy felkapott celebsorozatra – ezek a „hírességek” máshol igencsak nehezen maradnának talpon –, a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen az őrségi és a moldvai kultúra vagy az alföldi pásztoremberek világa. A népszerűnek tekintett műsorokat hazai alapanyagból is legalább ennyire izgalmassá lehetne tenni. Bátorságpróba itt is lenne bőven. A felsőbb irányítóknak sajnos nincs erre késztetésük.

– Ön sokat járt Kárpátalján, e vidék szakértőjének számít.

– Kárpátalján is tudnék nagyon jó feladatokat összeállítani ilyen vetélkedők számára. Azért áll hozzám közel ez a tájegység, mert kétéves koromtól, amikor a hatalom engedte, kijártunk a nagyszüleimet látogatni Tiszapéterfalvára, leginkább nyáron, de olykor télen is, és zsigeri kötődéseim alakultak ki a Tiszához s a faluhoz. A kántálástól, disznóöléstől kezdve a halászatig szerzett ottani rengeteg élményemnek köszönhető, hogy húszéves fejjel elutaztam erre a területre gyűjteni, s tevékenységem most is tart kisebb-nagyobb megszakításokkal. Különösen izgalmasnak bizonyult, hogy ez a vidék elfelejtett föld volt, sokáig kevés gyűjtő járt arra. Ennek persze politikai okai voltak, hiszen nem lehetett szabadon átjárni. A helybéliek is csak 1971-ben csatlakoztak a kutatáshoz, ekkor kezdte körüljárni a négy történelmi vármegyét az ungvári egyetemisták Forrás Stúdiója. Gyűjtéseimből bizonyos elemeket már publikáltam, de nagyon nagy munka lenne feldolgozni az összes jegyzetet, hangszalagot, fényképet, és kevés idő jut rá. Szerencsére felnőtt egy megbízható fiatal szakembergárda, akik talán megírják majd Kárpátalja néprajzi monográfiáját. Ugyanakkor saját élmények szerzésére is jók ezek a gyűjtések. Néhány éve például előkerültek a rokonaimnál a régi szövőszékek, s a lányok használják is ezeket az alkalmatosságokat, amelyeket odaát esztovátának neveznek. Csakhogy már nincs, aki el tudná mondani nekik az alkatrészek nevét. Ám én elővettem a Kárpátalja, 1971 feliratú kis füzetemet, s lefénymásoltam belőle a sógornőimnek, hogy az 1901-ben született nagyanyám miként mondta el rendre ezeknek a nevét.

– Ön olyan művész, aki a saját produkcióját többnyire a saját stúdiójában veteti fel, a saját lemezcégével jelenteti meg. 1992-ben ugyanis megalapította az Etnofon Népzenei Kiadót. Hogy fut mostanában ez a szekér?

– Manapság vergődik a lemezkiadás az illegális letöltések és másolások következtében. Ám annak ellenére, hogy az alapításkor hiány mutatkozott ebből a műfajból, s most már túlkínálat van, tartjuk magunkat kezdeti elképzelésünkhöz. Vagyis, hogy a Kárpát-medence eredeti folklórját és az ebből táplálkozó kortárs zenei kísérleteket népszerűsítjük. Mivel két éve ünnepeltük a táncházmozgalom születésének 35. évfordulóját, nálunk most az antológiák, válogatások ideje van. Nagy öröm számunkra, hogy a Vetettem gyöngyöt című négylemezes album és az Ünnepeink című háromlemezes összeállításunk is sikeres, a Zurgó együttes Szíve járását hallod az időnek című korongja pedig aranylemez lett. Szerencsére a Románi Rotá is feltámadt, ugyanis izgalmas zenei családegyesítést hajtottak végre. A pesti rokonok összefogtak a Romániában élőkkel, s zenéjükben ötvözik a nagyecsedi autentikus folklórt a romániai cigány dallamokkal. Az együttessel készítünk lemezt, de tervezek egy bővebb kárpátaljai CD-sorozatot is.

– S még milyen terveket fontolgat?

– Szeretnék végre rendet tenni az apám, a nagyapám hagyatékában, sőt a sajátomban is. Irdatlan mennyiségű jegyzet, kézirat, fénykép áll dobozokban, amelyeket rendszerezni és digitalizálni kellene. Ezzel foglalkozom majd a téli napokon Nadapon, a parasztházunkban.

Kiss Ferenc 1954-ben született, az ELTE magyar–néprajz szakán folytatta tanulmányait. Húsz éven keresztül muzsikált a Vízöntő együttesben, s alapító tagja volt a Kolinda együttesnek. Zenei vezetője volt a Bihari, a Somogy és a Vasas táncegyüttesnek. Több filmzenét és számtalan táncszínházi kísérőzenét írt, manapság is rendszeresen komponál a Honvéd Együttes táncszínházi előadásaihoz. Gyűjtött népzenét a moldvai és a gyimesi csángóknál, a palócoknál és Kárpátalján, továbbá több cigány közösségben. Koncertező muzsikusként bejárta a világot, saját kiadójánál pedig eddig csaknem száz kiadványt gondozott.

Írta: K. Tóth László

Forrás: Magyar Nemzet

2009. január 03.