Kiss Ferenc zeneszerző és muzsikus már negyedik alkalommal komponált művet a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezőinek felkérésére. Mint mondja, az ilyen megbízások jó alkalmat teremtenek arra, hogy a népzenében gyökerező zenei kísérletek megmérettessenek nagyobb közönség előtt is. Szerinte az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy a népi műveltség számos eleme ma is használható, viszont a kortárs zeneszerzés alig él ezzel a felismeréssel. Pedig az igényes népzenei feldolgozásnak éppen úgy helye van, mint az autentikus előadásnak, s hogy e téren mit szabad és mit nem, abba nem szabad beleszólni.

- Immár sorozatban a negyedik alkalommal kaptál megbízást a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezőitől egy zenei mű komponálására. Miként éled meg, hogy ennek a nemzetközi szinten is rangosnak számító rendezvénysorozatnak évek óta állandó résztvevője vagy?

- Igen megtisztelő, s ritkaság számba megy, hogy évről évre felkérést kapok. Úgy látszik, hogy az évfordulók megünneplésének szerepkörét töltöm be, hiszen először Bartók születésének 125. évfordulója alkalmából bíztak meg egy 2006-ban bemutatandó zenemű elkészítésével (Szerelemajtók), a következő fesztiválra Kodály születésének 125. évfordulójára kellett egy produkciót létrehoznom (Pávaének), tavaly Mátyás király trónra-kerülésének 550. évfordulóját ünnepeltük többek között az én muzsikámmal a Zeneakadémián (Királyok, szentek, vitézek), s az idén megint kaptam egy lehetőséget az alkotásra annak kapcsán, hogy Kálvin születésének 500. évfordulójára emlékezünk.

- Miként lehet egy ilyen felkérésnek nekiállni?

- Az ötlet az enyém volt, én tettem javaslatot. A kérdéssel kapcsolatban eszembe jut, hogy amikor 1992-ben pályázati úton módom nyílt a Sevilla-i Világkiállítás Makovecz Imre által tervezett magyar pavilonjához zenét komponálni, akkor a tervezett épület filozófiáját, az építész elképzelését közvetítő népi ihletésű, funkcionális zenét kellett írnom. Akkor vált világossá előttem, hogy e munkához nem lehet a Biblia történeteit s a keresztény hit alapvető gondolatait nem ismerni. Hiszen a világ jelentős része évszázadokon át ezen alapult. Ha az ember elolvas egy könyvet, meghallgat egy zenét, például Bachot, megnéz egy freskót, egy szobrot vagy festményt, a megértéséhez ismerni kell a Bibliát, mint művelődéstörténeti alapművet.

- S mi inspirált most egy kálvinista mű megírására?

- Ebben a jelenlegi alkotásban, amelynek a Magyar kancionálé címet adtam, az vezérelt, hogy engem ugyan annak idején Debrecenben megkereszteltek "vastagnyakú kálvinistának" , de egy-két zsoltárt leszámítva, amelyeket ma is együtt énekelünk karácsonykor a családdal, igen keveset tudtam a kálvinizmusról, különösen a zenei vonatkozásairól. S a Kálvin-évforduló közeledtén arra gondoltam, hogy fel kellene tárnunk a református gyülekezeti éneklés és a magyar népzene, históriás ének, valamint régizene közötti rejtett, láthatatlan, de jól sejthető alagutakat. Járhatóvá és korszerűvé kell tenni azokat, s fényesen kivilágítani. Ezért hónapokkal ezelőtt megkezdődött az, ami minden ilyen munkánál izgalmas alapfeladat, a forráskutatás. A népzene és a református dalok közötti rokonságot szeretném megjeleníteni. A fő forrás a 150 genfi zsoltár, melyeknek Dávid zsoltárai az alapjuk, s melyek még Kálvin életében megjelentek. Ezeket Kálvin lefordíttatta franciára, versekbe szedette, s dallamokat íratott hozzájuk muzsikusokkal, akik használták már az akkori népi dallamvilágot. E zsoltárokat Szenci Molnár Albert ültette át németből magyarra, s a dallamok azóta gyülekezeti énekekként élnek, illetve folklórváltozataik is keletkeztek.

Az első alapmű a Magyar Református Énekeskönyv, s persze nagyon fontos forrás a Magyar Református Korálkönyv is, ami orgonamuzsika, továbbá a magyar kutatók - például Rajeczky Benjamin, Domokos Pál Péter, Kallós Zoltán, Dobszay László - hihetetlen mennyiségű magyar népénekgyűjtései, a magyar népzene és a gregorián.

- Mikor volt a bemutató?

- Március 27-én Budán, a Szilágyi Dezső téri református templomban tartottuk meg a koncertet. A későbbiekben szeretnénk máshol is előadni ezt a programot a fővárosban, vidéken és a nagy, határon túli református egyházkerületek erre alkalmas helyszínein. Május végére elkészült a lemezváltozat is. Az előadógárdának külön köszönöm az értékes, kreatív együttműködést. Bognár Szilvia ihletett éneke, Csörsz Rumen István régizenei szakértelme, s a többiek - Szabó Zoltán, Huszár Mihály, Babos Károly és Küttel Dávid - precíz, figyelmes játéka sokat segítettek az amúgy nehéz feladat megvalósításában.

- E feladat megoldása mellett volt-e időd más munkákkal is foglalkozni?

- Előtte nem sokkal fejeztük be Zsuráfszky Zoltán koreográfussal és a Honvéd Táncszínházzal a Halálra táncoltatott lány történetét feldolgozó Ballada színpadi változatát. Túl vagyunk ugyan a bemutatón, ám ezzel nincs vége, mert egy amerikai-magyar koprodukciós film is készül belőle nemsokára. Annak a kísérőzenéjét is rám bízta Hules Endre rendező. Emellett több más táncszínházi darab zenéjének megírására is van felkérésem.

- A műveidben gyakorta hangzanak el népdalok eredeti dallammal. Mit jelent nálad a zeneszerzés?

- Többféle módon történhet. Az egyik, amikor egy munka komolyabb előtanulmányt igényel. A másik, amikor belülről készülődik valami, s ennek találom meg a tematikai keretét. A kiindulás lehet egy frenetikus népi dallam, egy megrázó fénykép, a buszon eszembe ötlő gondolat vagy egy verssor. Ám bármelyik is van előbb, eljön az a pillanat, amikor ezt össze kell rendezni. A saját érzelmi töltéstől, az ismeretanyagtól, a fölkészültségtől függ, hogy mi kerekedik ki belőle, s az is előfordul, hogy a szöveget is én írom meg. A folyamat során ezek az összetevők más-más erősséggel törnek elo vagy zsibongnak. Előfordul, hogy az ihlet egy népzenei gyűjtés precíziós lejegyzésekor száll meg, s ilyenkor folytatódik a dallam kigyakorlásával, ízlelgetésével, de van, hogy egy már sajátommá vált dallamhoz társítok új szöveget.

Ezt nagyon nehéz szavakban elmondani, mert léteznek bizonyos kötelékek, törvényszerűségek, amiket ismerni és alkalmazni kell, de ugyanakkor egy mérhetetlen szabadság is van. Ez a típusú alkotás annyiban különbözik egy mesterember munkájától, hogy a mestert kötik a fogások, az anyag, de a megrendelő elvárásai is. A komponálás kötelmeit viszont jóval szabadabban kezelhetem, s a zene és a szöveg így jobban az önkifejezés eszközévé válik. Egy mesterműben viszont inkább a szabályok dominálnak.

Ugyanakkor állandóan érzem a szakmai önképzés igényét, fontosságát. Folyamatosan képzem is magam, minden egyes munkánál rengeteget tanulok. Sokszor érzem a hiányosságaimat. Amit egy képzett zeneszerző öt év alatt megtanul, azt én autodidakta módon vagyok kénytelen rendszeres készüléssel elsajátítani.

Nem is tudom, hogy amit én művelek, az tekinthető-e zeneszerzésnek. A lényeg, hogy az önkifejezés számomra lehetséges legjobb módja. Lehet táncszínházi szerkesztett mu vagy saját önálló műsor. Most már az újítást sem tartom annyira lényegesnek, mint fiatal koromban. Húsz éven át a Vízöntő és a Kolinda esetében, tudatősan is arra törekedtünk, hogy valami újat hozzunk létre.

- Minek a hatására orientálódtál fiatalon a népzene felé?

- Ennek két oka volt. Az egyik a családi háttér, a szülők és a nagyszülők zeneszeretete, azzal párosulva, hogy a népi műveltség elemei is jelen voltak a közös létezésnél. Sokszor elutaztunk Kárpátaljára az egyik nagymamámhoz, ő a paraszti elemek, a népi élettér világában élt. Édesapám és édesanyám Debrecenben énekeltek a Csenki-kórusban. Nyelvész nagyapám cseremisz hangfelvételeket mutatott nekem. Így magától értetődően az általános iskola és a gimnázium alatt, 12 éven át hegedűórára jártam. Apám irodalmár volt, s a barátai is - Czine Mihály, Csoóri Sándor, Nagy László, Kósa Ferenc, Für Lajos, azaz a Fényes szelek nemzedéke -, akik faluról származtak, ha nálunk összejöttek, népdalokat énekeltek a magyar nyelvterület minden zugából. Így már gyerekkoromban több száz nép dalt ismertem.

Az érdeklődésem alakulásában emellett szerepet játszott az ifjúsági zenei háttér is, amely a beat-korszakkal tört be. Mindenki saját zenét akart gyártani. Először én is koppintottam, miután vetettem magamnak egy héthúros szovjet gitárt, s ezáltal kissé háttérbe szorult a hegedű. Ugyanakkor a televízióban nagy nézettség mellett adták a Röpülj páva műsorokat, s ez is nagy hatással volt ránk. Így aztán a gitár mellé a szüleimtől citerát és furulyát is kértem, illetve blockflötét, mert akkor még csak azt lehetett kapni. Aztán a népdalok is belevegyültek a beatzenébe, jött az Illés, nekik is voltak a kelet európai folklórból sarjadó számaik, furulyát és citerát is használtak. A Beatlesnek rengeteg száma angolszász népzenei indíttatású. S az afrikai, távol-keleti népzene is beszüremlett. A Rolling Stones egyik alapítója, Bryan Jones is gyűjtött népzenét Marokkóban, s Ravi Shankar is baráti viszonyba került beatzenészekkel. Kinyílt tehát a fülünk a más népek zenéjére is. És bekövetkezett az a pillanat, amikor 1973-ban hegedűském beálltam az előző évben alakult Vízöntőbe.

- Ez az együttes autentikus népzenét is játszott, nem csak feldolgozásokat...

- Már csak azért is, mert három táncegyüttest is kísértünk, köztük elsosorban a Biharit. Ugyanakkor hosszas elméleti vitákat folytattunk ifjú Csoóri Sanyival és Éri Péterrel arról, hogy miként kell viszonyulnunk az eredeti népzenei forrásokhoz. Emlékszem, egyszer egyetem után mentünk haza Ériékhez, ahol épp otthon volt nevelő apja, Martin György (Tinka) néptánckutató is, akinek jóvoltából gyakran hallgattunk népzenét kolbászos bableves mellett. Szóba került ez az "eredeti vagy feldolgozás" témakör, s Péter azt mondta, hogy szerinte még korai ennyire elrugaszkodni az eredeti népzenétől, mint ahogyan mi azt a Kolindával akkoriban terveztük. Igaza volt, mert vagy tíz-tizenöt évvel megelőztük a trendeket, mint az később kiderült. Persze aztán a Muzsikás is készített feldolgozásokat.

Ugyanakkor a népzenét védeni kell, sok esetben vissza kell juttatni az eredeti közegébe. Akadnak arra jó példák, hogy egy faluban feltámadt az igény a hagyományok életre keltésére, de helyben már nem volt kitől elsajátítani. Így aztán városi emberektől tanulták vissza a zenéjüket meg a táncaikat. Ám, hogy mit szabad és mit nem, abba beleszólni, valamit erőltetni, nem kell. Egy-egy ilyen mozgalom nagyon jó hatással lehet az eredeti közegre, hogy az újratanulja a hagyományait, de hagyni kell, hogy a falvak a maguk értékrendjük szerint fejlődjenek. Mert ez volt a népzene sajátja, a hagyomány és az újítás kettőssége.

S eljutottunk oda, hogy mi ennek a szerepe a mai világban. Kiderült, hogy a népi műveltség számos eleme ma is használható, akár eredeti formájában is, mert szórakozásra, mulatozásra, önkifejezésre is alkalmas.

Az viszont nagy gond, hogy ezt igen kevesen látják be. Akár a közvélemény alakítóit, azaz a médiumokat nézem,akár az ország vezetőit. Miközben szórják a tízmilliókat például egy felkapott celeb-sorozatra - ezek a "hírességek" máshol igen csak nehezen maradnának talpon -, a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen az őrségi vagy a moldvai kultúra, vagy az alföldi pásztoremberek világa. A népszerűnek tekintett műsorokat hazai alapanyagból is legalább ennyire izgalmassá lehetne tenni. Bátorságpróba itt is lenne bőven. Sajnos nincs erre késztetésük a felsőbb irányítóknak.

- Sokat jártál Kárpátalján, e vidék szakértőjének számítasz. Monda nál néhány szót erről a tájegységről?

- Kárpátalján is tudnék nagyon jó feladatokat összeállítani ilyen vetélkedők számára. Azért áll hozzám közel, mert kétéves koromtól, amikor a hatalom engedte, jártunk ki a nagyszüleimet látogatni Tiszapéterfalvára, leginkább nyáron, de olykor télen is, és zsigeri kötődéseim alakultak ki a Tiszához és a faluhoz, s a kántálástól, disznóöléstől kezdve a halászatig szerzett ottani rengeteg élményemnek köszönhető, hogy húsz éves fejjel elutaztam erre a területre gyűjteni, s kisebb-nagyobb megszakításokkal ez a tevékenységem még most is tart.

Különösen izgalmasnak bizonyult, hogy ez a vidék egy elfelejtett föld volt, sokáig kevés gyűjtő járt arra. Ennek persze politikai okai voltak, hiszen nem lehetett szabadon átjárni. A helybéliek is csak 1971-ben folytak bele a kutatásba, ekkor kezdte az ungvári egyetemisták Forrás Stúdiója körüljárni a négy történelmi vármegyét. A gyűjtéseimből bizonyos dolgokat már publikáltam, de nagyon nagy munka lenne feldolgozni az összes jegyzetet, hangszalagot, fényképet, ám kevés idő jut rá. Szerencsére kifejlődött egy megbízható fiatal szakembergárda, akik talán megírják majd Kárpátalja néprajzi monográfiáját. Ugyanakkor saját élmények szerzésére is jók ezek a gyűjtések. Néhány éve például előkerültek az ottani rokonaimnál a régi szövőszékek, s a lányok használják is ezeket az alkalmatosságokat, amelyeket odaát esztovátának neveznek. Viszont már nincs, aki el tudná nekik mondani az alkatrészek nevét, ám én elővettem a Kárpátalja 1971 feliratú kis füzetemet, s a sógornőimnek lefénymásoltam belőle, hogy az 1901-ben született nagyanyám miként mondta el rendre ezeknek a nevét.

- Te olyan művész vagy, aki a saját produkcióját (is) legtöbbször a saját stúdiójában veteti fel s a saját lemezcégével jelenteti meg. 1992-ben ugyanis megalapítottad az Etnofon Népzenei Kiadót. Mennyire megy mostanában ez a szekér?

- Manapság az illegális letöltések és másolások következményeként vergődik a lemezkiadás. Ám annak ellenére, hogy az alapításkor hiány mutatkozott ebből a műfajból, s most már túlkínálat van, tartjuk magunkat kezdeti elképzelésünkhöz. Vagyis, hogy a Kárpát-medence eredeti folklórját és az ebből táplálkozó kortárs zenei kísérleteket népszerűsítjük. Mivel nemrég ünnepeltük a táncházmozgalom születésének 35. évfordulóját, nálunk most az antológiák, válogatások ideje zajlik. Nagy öröm számunkra, hogy a Vetettem gyöngyöt című négylemezes album és az Ünnepeink címu háromlemezes összeállításunk is sikeres, a Zurgó együttes Szíve járását hallod az időnek című korongja pedig aranylemez lett. Szerencsére a Románi Rotá is feltámadt, ugyanis egy izgalmas zenei családegyesítést hajtottak végre. A pesti rokonok összefogtak a Romániában élőkkel, s a zenéjükben ötvözik a nagyecsedi autentikus folklórt a romániai cigány dallamokkal. Velük készítettünk legutóbb lemezt Báró drom szász címmel, de tervezek egy bővebb kárpátaljai CD-sorozatot is.

- S még milyen terveket fontolgatsz?

- Szeretnék végre rendet rakni az apám, a nagyapám és a saját hagyatékomban. Irdatlan mennyiségű jegyzet, kézirat, fénykép áll dobozokban, amelyeket rendszerezni és digitalizálni kellene. Ehhez teremtettem alkalmas körülményeket Nadapon, a parasztházunkban.

Írta: K. Tóth László

Forrás: folkMAGazin

2009. május 07.