Egyházi zenét nem könnyű „világzenésíteni”, de még igazán feldolgozni sem egyszerű. Különösen nem akkor, ha a szerző azt határozza el, hogy a nemzetközi gyakorlatban is használt, nem is a magyar ajkakon született gyülekezeti énekekben rejlő magyar hatásokat, vonásokat úgy emeli ki, hogy azokat a hazai népzenei kincs egyházi vonatkozású népdalaival párosítja.

Ez már csak azért sem egyszerű, mert a két dallamtípus alapvetően más gyökerű, és igazából egyikhez sem illik a hagyományos népzenei kíséretek egyike sem. Lehet persze modern felfogásban is megközelíteni a kérdést, akár a kortárs komolyzene felől, akár a népszerű könnyűzenei hatásokat bevonva, de akkor alapvetően idegen lesz a ráerőltetett világzenei hangzás.
Kiss Ferenc nagy előnye, hogy „hazai” pályán mozog. Nemcsak azért, mert debreceni származásúként számára a református énekek érzelmileg is sokat jelentenek, hanem elsősorban azért, mert velejéig ismeri a Kárpát-medence népzenei rétegeit, dialektusait. A jelek szerint kellő kreativitással párosult nála ez a tudás: a Magyar kancionálé olyan komplex mű lett, amely nemcsak a zsoltárokat, népénekeket szeretteti meg a hallgatóval, de egyszersmind a magyar népzenét is hitelesen képviseli. Ez pedig a világzene terén manapság egyre ritkább.
Kiss Ferenc zeneszerzőként sem utolsó, talán ezért is annyira jó az a muzsika, ami a keze alól kikerül. Szerkezetek sokaságát kínálja, használja a kereteket, a közjátékokat, amik később kíséretként vagy alaplüktetésként térnek vissza. Egymásra találnak az évszázados kapcsok, a dallamfordulatok, az aszimmetrikus alapritmusok, de keverednek is az egyes dialektusok, az egyik a ritmust és a hangszert adja, a másik a dallamot. Mindezt történelmi aspektusba vetítve, a régi szövegekhez tökéletesen hozzáigazítva.
Az egyik legjobb ötlet, amit kevesen használnak ki, a Parasztbiblia mesélése a zenével kísért pakulárnóták mintájára, miközben a háttérben a menasági Elment a madárka szól. Ezzel indul és zárul a lemez, de ugyanilyen találó, amikor a Krisztus feltámadott kezdetű (egyébként katolikus húsvéti ének) bukovinai és „eredeti” „nemzetközi” verziója kerül egymás mellé, vagy amikor az ismert lészpedi archaikus imádság, az „Én felkelék jó regvel hajnalba” egymás mellé, majd egymás alá kerül a Vas megyei Bögötén gyűjtött Jeruzsálem utcával. Meglepő, ahogy ráeszmélünk, mennyire egységes a magyar néphagyomány, és ugyanerre példa lehet a számtalan különböző táncrendből vett dallamidézet, amely a lehető legtermészetesebb módon illik a századok során „magyarított” gyülekezeti zsoltárénekhez. Ugyanígy a református és a katolikus vidékek közt sincs jelentős különbség, erre számtalan példát kapunk a különböző moldvai és csíki szövegek és dallamok kapcsán.
A ciklus sokszínűsége ellenére teljesen egységes. Igaz, a református többszólamú éneklés lehetőségeit kihasználva rendre visszatér az a tipikus kórushangzás, amit a szászcsávási többszólamú népdaléneklés hagyományával eredetiben mutatnak be a végén.
Néhány szó az előadókról: Bognár Szilvia kifejezetten jól igazítja a hangját a dallamhoz és a témához, Kiss Ferenc minden rezdülésével természetesnek hat, Csörsz Rumen István a régmúlt korokat idézi, Szabó Zoltán pedig különböző fúvós hangszereivel ér el komoly hatást.
(Kiss Ferenc: Magyar kancionálé. Etnofon Népzenei Kiadó, 2009.)

Írta: Kiss Eszter Veronika

Forrás: Magyar Nemzet

2009. július 16.