Ez a lemez egy belga–magyar dokumentum . lm („Keletre kén’ menni, mert ottan szép az élet...” A középkori vallon telepesek öröksége a Kárpát-medencében, rendező: Keresztessy Sándor, 2001.), valamint egy rendhagyó koncertsorozat nyomán született. Olyan magyar és francia népköltészeti alkotásokat állítunk egymás mellé, melyek rejtett szálakon kapcsolatot teremtenek Kelet- és Nyugat-Európa folklórja között. Az egymással párokat alkotó balladák és dalok nem közeli rokonai egymásnak, inkább unokatestvéri viszony van köztük. Közös vonásuk, hogy tartalmi vagy formai előképeiket a középkori Európában kell keresnünk.
A nemzetközi hírű magyar folklorista, Vargyas Lajos főként a vallon-francia telepesek magyarországi jelenlétére vezette viszsza néhány ballada meglepő hasonlóságát. A latinusok a XI. század közepétől érkeztek Magyarországra, ahol kiváltságokat kaptak. A XII–XIII. században már 46 településen mutatható ki jelenlétük, tehát valóban komoly szerepük lehetett a nyugati dallamok, versformák vagy balladaszüzsék közvetítésében. Az Árpád-házi királyok (pl. III. Béla) francia dinasztikus kapcsolatai révén a királyi városokban, így Esztergomban, Székesfehérváron és Egerben önálló latin városrészek alakultak ki. Lakosaiknak a Tokaj környéki szőlőművelés elterjesztésében éppúgy részük volt, mint a pénzverés mesterségében vagy a román kori építőművészetben. A magyar és francia főpapság között már a kereszténység felvétele idején élénk egyházi kapcsolatok is szövődtek, a XII. században pedig a francia szerzetesrendek országszerte számos kolostort alapítottak. Ez elősegítette a nyugati egyházi zene terjedését. A magyar diákok párizsi tanulmányútjaival párhuzamosan a telepesek hozzájárultak ahhoz, hogy a kor nyugati közműveltsége apránként – elkeveredve más népek, főként a német vidékek kultúrájával – eljutott Magyarországra. A XVI–XVII. században az Oszmán és Habsburg-birodalom közé ékelődött ország zártabb kulturális fejlődése szerencsére sok mindent megőrzött a korábbi századok terméséből.
Lemezünkkel Vargyas sokat vitatott, ám mindenképp fontos tézisének sem bizonyítására, sem cáfolatára nem vállalkozhatunk. Az elhangzó dalok ugyanis két eltérő nyelvi és zenei kultúrában csiszolódtak, s nyomot hagytak rajtuk az eltelt évszázadok zenei és irodalmi divatjai. A francia folklórra nagyon erősen hatott a műzene, a magyarban pedig az ázsiai dallamörökség keveredik a nyugati és szomszédnépi (főként szláv) hatásokkal – nyilván nem csak a dallamok, hanem a szövegek világában is. Kevés támpontunk van tehát arról, hogy a középkori balladaénekesek vajon mit hogyan ismertek. Franciaországban már a XV. században följegyezték ezeket a történeteket, a magyar kéziratos versgyűjteményekben viszont csak a XVIII. század végén találkozunk balladákkal, ám ez nyilván nem zárja ki, hogy ilyesmit énekeltek volna a magyarok. (A magyar népzenében jellegzetes, az ázsiai eredetű ún. régi stílustól jól megkülönböztethető csoportot alkotnak a középkori nyugati eredetű dallamok.)
A régi stílusú ballada nálunk jellegzetesen szóbeli műfaj, a szájhagyományban terjedt, a történetek pedig folytonosan változtak, összekapcsolódtak vagy hasonló epizódok révén könnyen keveredtek egymással. A válogatásunkban szereplő, párhuzamos szövegek ezért néha alig emlékeztetnek egymásra. Ez nem meglepő, ha az ember-unokatestvérek különbözőségére gondolunk. Ám legalább akkora öröm, ha ráakadunk egy-egy apró részletre, melyek váratlanul mégis összhangot teremtenek a távoli rokonok között.
A lemezen hallható balladákat főként a francia és kelet-európai énekmondók stílusában mutatjuk be, szóló énekként, melyet egykét hangszer kísér. A más műfajú dalokat a régi és népi hangszerek párhuzamos használatára épülő, szabad feldolgozásban szólaltatjuk meg. Két szöveg esetében még azt a játékot is megengedtük magunknak, hogy néhány szakaszt egy francia változatból emeljünk ki, másokat pedig a magyarból. Ezek a sosemvolt „ballada-kollázsok” egy olyan kulturális párbeszédre hívnak, melynek fényében talán másként tekinthetünk arra a bizonyos közös európai folklórra.
Írta: (Az alkotók)
Forrás: folkMAGazin 2004/3
2004. május 01.