Fiatal, de megdöbbentő módon már tíz éves a mérai cigánydombról elnevezett négytagú budapesti zenekar. A táncház-mozgalom első éveiben szabványosodott hegedű-kontra-bőgő felállást legtöbb darabjukban a Kalotaszegen népszerű, az itthoni revival-együttesek által azonban sokáig került tangóharmonikával egészítik ki, s bármilyen elcsépelt is a kifejezés, nem lehet nem azt mondani a zenéjükről, hogy: na, ez az élő hagyomány.

A Berkó (melyben a Quart egy alkalmi szerzője is húzza, jelezzük a full disclosure jegyében) nem a népzene egyetlen, valamikor volt pillanatát akarja kimetszeni, tárgylemezben rögzíteni és aztán újra- és újracsinálni az ún. autentikusság (autenticitás) jegyében. Nekik ez a zene mindennapi, létező valóság, nemcsak nem szégyellik, hogy a kalotaszegi cigánybandák körében hosszú ideje egyre népszerűbbek az elektromos hangszerek, hanem a maguk módján újraalkotják azt a megszólalást is, amiben orga (= elektromos billentyűs hangszer), szaxofon, dob és elektromos gitár szól a hegedű mellett. Az erről szóló zárószámban Both Miklós (Napra, Barbaro) segít be, három darabban Balogh Kálmán cimbalmozik, míg a bepálinkázott gajdolást esztétikai minőséggé formáló Megyek az úton című nótában olyan tanárok/rokonok segítenek, mint Éri Péter (Muzsikás), illetve Havasréti Pál és Lányi György (Téka). Ne legyen félreértés: ez egy népzenei lemez, semmi fúzió meg világzene meg művészkedés. Mint egy igazán jó féldeci reggeli előtt: felráz és jókedvet csinál annak is, aki egyébként nem ilyesmit fogyaszt a mindennapokban.

Írta: Kettler Áron

Forrás: Quart.hu

2007. december 22.