A magyar zenei közélet sajnos ma ott tart, hogy egy-egy műfaji válogatáslemeznek többet kell jelentenie annál, mint ami a rajta szereplő muzsikák eredeti célja volt. Így volt ez a Hungarian Jazz Store című (Dzsesszbazár, ÉS, 2005/33.) és a Hungarian Jazz Anthology című (Tükör, ÉS, 2005/49.) kiadványokkal, de szerencsére csak részben van így a múlt csütörtöki Zene ünnepére megjelentetett Vetettem gyöngyöt - Világzene Magyarországon 1972-2006 című négylemezes, bőségesen illusztrált gyűjteménnyel. A világzene nagy előnye a dzsesszel szemben, hogy már alapadottságai között szerepel a leletmentés, így korántsem tűnik múltba révedésnek a jó 35 évnyi összefoglalás. A kétnyelvű, értő módon összeállított és megírt negyvenoldalas kísérőkönyvecske nem sírja vissza a feledés határáig jutó értékeket, de mi mégis sírunk, hiszen az album gyönyörű.
A válogatás már-már tudományos igényű, a kronologikus rendszerezés kizárásával és a négy nagy szubjektív témacsoport beemelésével azonban olyan emberi léptéket kölcsönöztek a szerkesztők (Marton László Távolodó és Kiss Ferenc) a 61 zeneszámnak, amely alapján könnyen hallgathatóvá és a széles közönség számára is áttekinthetővé válik, mi minden történt a táncházmozgalom indulása óta a műfajon belül. Egységes műfajról természetesen nem beszélhetünk, és ha a világzene fogalmát használjuk, a helyzet még kacifántosabbá válik. A jó ötórányi anyag nagy erénye a felülemelkedés és a műfaji kérdések laza, de egyáltalán nem felületes, több szálon is egymáshoz kapcsolható motívumainak kezelése. A négy lemez sorrendiségének szabad értelmezése szerint az autentikus népzenétől, a gyökerektől indulunk és haladunk a progresszió irányába, míg végül eljutunk az improvizációkkal átitatott etnodzsesszig. Az első lemez címe: Táncházba menet. Felütésképpen a nyitó felvétel rögtön a Sebő együttestől való, attól a zenekartól, amelyhez a táncházmozgalom indulása köthető. A zenék hallgatása közben a kísérőszöveget olvasva élményszerű közelségbe kerülünk a kalotaszegi, a mezőségi, a dunántúli, a dél-alföldi, marosszéki-székelyföldi és a ma is népszerű moldvai csángó zenékkel, illetve azoknak "szakosodott" előadóival, az Ökrös, a Muzsikás, a Téka, a Méta, a Kalamajka és a Zurgó együttesekkel. Mellettük megjelennek a tradícióból és a modern folklórból merítő, de már feldolgozásokon keresztül saját zenevilágot megalkotó előadók - hogy a legbizarrabbat említsem: az oda-vissza hatások eredményeképpen a Csík együttes egyenesen a rockzenéből alkotott népzenét a Kispál és a Borz egyik dalának feldolgozásával. A négy CD közül szerintem a második sikerült a legjobban, amely mintegy zenetörténeti megállapításként egy bizonyos zenészi kör kiteljesedését családfaszerűen vezeti vissza a Kolindához. A Kolinda-iskola a hetvenes évek közepén Franciaországban megjelentetett három, ma már szinte beszerezhetetlen hanglemez egyikéről a döbbenetes erejű, több tételre bomló Kantáta című kompozíciót idézi a zenekar ős-felállásában (Zsigmondi Ágnes, Kiss Ferenc, Dabasi Péter, Lantos Iván). A Kantáta pontosan mutatja, hogy a saját hang megtalálását hogyan segítette a magyar és más népzenék továbbfejtése, és miként jutottak el a rock kifejezőeszközeit egyre szűkösebbnek találó előadók a ma is rendkívül korszerűnek ható zenei gondolatokig. Ennek a fejezetnek Kiss, Dabasi és Lantos mellett főszereplői még Krulik Zoltán, Tzortzoglou Jorgosz, Szőke Szabolcs, Cserepes Károly, Cziránku Sándor, a ma is útkereső és egyazon kiindulópontig visszanyúló autonóm alkotók. A szerkesztők különösen ügyeltek arra, hogy ne pusztán a polcon álló CD-kről másoljanak le felvételeket, így olyan rendkívüli ritkaságokkal is találkozhatunk, mint a Kolindából alakult Unikum nevű csapat Svájcban, lassan harminc éve, csupán pár százas példányszámmal megjelent Folk Hongrois című lemezének egyik felvétele. Harmadjára a Magyarországon élő nemzetiségek zenéjének, illetve magyar zenészek távoli hagyományoktól vértezett muzsikáinak bő keresztmetszetét kapjuk Az értől az óceánig... címmel. Bolgár, szerb, ruszin, zsidó, cigány, indonéz gamelán és indiai hatások keverednek magyar szóval és kultúrával, miközben akár nyomon követhetjük a mikrokörnyezetet, a családok generációinak egymásra hagyományozott örökségét is. Ilyen történet például, ahogy a Vujicsics együttesből az Eredics család ifjabb tagjai a Söndörgőben muzsikálnak tovább. Végül az összeállításból némely szempontok szerint kilógó etnodzsessz, a Frissen gyöngyöző... zenéi hallgathatóak meg. A lazán egymáshoz kapcsolódó szerkesztésből következően azonban mégsem maradhatott ki a dzsessz, már csak azért sem, mert számos zenész hasonló intenzitással játszott és játszik kifejezetten népzenét is. Ahogyan pedig Bartók természetes hivatkozás lehet például a Muzsikás vagy a Jánosi együttes számára, úgy a dzsessz is pontosan tekintheti a zeneszerzőt kiindulási pontnak. Így Szabados György, Dresch Mihály, Grencsó István, Tűzkő Csaba, Szelevényi Ákos, a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes, de még a korabeli felvételekről kiválogatott Syrius és Szabó Gábor (ahogy legendás dzsessz-zenészekkel játszatja az A csitári hegyek alattot) is ugyanolyan közel vannak a magyarországi nép- és világzenékhez, mint a hagyományokat eredeti formájukban őrző muzsikusok.
Hogy eredeti forma van-e, még mindig nem tudom. A Vetettem gyöngyöt című kiadvány résztvevői finoman arra utalnak, hogy a hagyományok velünk élnek, és azoknak szabad szerveződése mindig igaznak fog bizonyulni. Nem vitás, ez a gyűjtemény méltó arra, hogy tananyag váljék belőle: mindenekelőtt olyan zenekulturális szempontokat ajánl a hallgatónak, amelyek nyomán minden ideológiát és patriotizmust mellőzve értemet nyer a "magyarnak lenni" kifejezés.

Élet és Irodalom, 51. évfolyam, 26. szám

Írta: Vegső Zoltán
Forrás: Élet és Irodalom