Kiss Ferenc Magyar Kancionáléjához

„A Magyar kancionálé előadása során fájdalmainkat és reményeinket osztjuk meg az égiekkel a költészet és muzsika közérthető nyelvén. Több évszázados zenei nyelvemlékeket megőrizve, de egyben meg is újítva azokat. A hagyományokat megőrizve és tiszteletben tartva, de az instrumentális hangzást korszerűsítve. A mai ember hit, közösség és összetartozás utáni vágyát szolgálva és azt erősítve.” K.F.

Korunk zenei ízlésének és énekkultúrájának romlása nem hagyta érintetlenül napjaink egyházzenei életét, a gyülekezeti éneklést sem. A hívek vasárnaponként sok helyütt gyatrán énekelnek, olykor a kijelölt énekek is silányak.

A közelmúltban több felvétel készült (Kaláka: Tizenöt zsoltár, Szerényi-Kóta-Nagy: Szívemet hozzád emelem, Villő énekegyüttes: Magyar népénekek), jellemzően népzenét (is) játszó előadóktól, amelyek visszanyúlnak szakrális zenei hagyományainkhoz, a szükséges megújulást segítendő.

Kálvin János születésének 500. évfordulójára készült el Kiss Ferenc Magyar Kancionáléja, amely a szerző évek óta következetesen építkező, tematikus alkotásainak sorába illeszkedik, egyben a föntebb vázolt törekvésekkel is rokon.

A Kálvin évforduló és a szerző személyes kötődése okán elsősorban a magyar református énekhagyomány szolgál a Kancionálé forrásául, emellett helyet kapnak középkori eredetű, vagy a kuruc korból származó, felekezetek fölötti énekek is. A genfi zsoltárok magyar változatai vagy a középkori himnuszok ugyan nem tartoznak a szorosan vett folklór körébe, de a Kancionáléban a szerző olyan felfogásban közvetíti őket, ahogyan csak a folklórban jártas, annak leglényegét értő alkotó képes.

Az előadásmód (ritmika, intonáció, díszítmények) tekintetében egykor élt paraszti énekesek adtak mintát a zeneszerzőnek és zenésztársainak. Mintha az autentikus tolmácsolás segítségével bújnának bele a közreműködő előadók szlavóniai, bukovinai, dunántúli eleink bőrébe. Ebből az egyébként minden ízében mai (pl. modern hangszereket, hangzásokat alkalmazó) tolmácsolásból mégis bőséggel és hitelesen árad egy letűnt kor világképe és kegyességgyakorlata.

A kilenc tételes műben a bűneit számon tartó, a halállal szembenézni tudó, a végítéletet állandó készenlétben váró archaikus-keresztény világkép minden fontos eleme megjelenik. Helyet kap benne a hitét a gyülekezet közösségben megélő ember és az Istennel szembeszálló, vele pörlekedő egyén, a gyermekét elvesztő Máriával azonosulni tudó anya hangja is. (Ugyan, ki énekel ma Dies Irae-t, hacsaknem egy erre szakosodott kórus tagjaként? Míg a lemez tanúsága szerint olvasni-írni nem tudó parasztasszonyok énekelték az „Az nap harag napja lészen…” eredetijét.) A nagypénteki kereszthalál és a húsvéti feltámadás üzenete archaikus imák látomásaiban formálódik költői erejű szavakká.

Kiss Ferenc szokatlan bátorsággal, lenyűgöző tudatossággal és biztos kézzel nyúl a népi vallásosság különböző műfajaihoz. Nem tétovázik a protestáns és a katolikus énekhagyományt egymás mellé rendelni, mert tudja, hogy a paraszti hitfelfogás ökumenikus. Nem kérdéses számára, szabad-e a Szentet és a Profánt együtt megjeleníteni a Magyar Kancionáléban, ahogyan a Dávidról és Cicölléről szóló szövegek révén ezt megteszi. Tudja, hogy a lemez keretét adó mondaszövegeket (ha azok nem is a szorosan vett népi vallásossághoz soroltatnak a néprajzban) ugyanaz a közösség, ugyanazok az emberek ismerték és mesélték, mint akik a zsoltárokat vagy a himnuszokat énekelték. A bűn mélységeit megjáró, az Uriás feleségét elszerető, parázna Dávidban és a legszentebb zsoltárok szerzőjében a gyarló, esendő, mégis istenfélő embert látták. Önmagukat.

A Magyar Kancionálé egyaránt idéz meg számunkra egy gazdag, értékes szakrális zenei hagyományt és azt, hogyan élte meg istenbe vetett hitét a zsoltárt és himnuszt éneklő parasztember. Szolgáljon mindkettő példaként számunkra!

Írta: Sándor Ildikó

Forrás: FolkMAGazin