Több mint tíz éve történt, Erdélyben jártunk népzenei tapasztalatokat szerezni. Utunk utolsó állomásaként egy szíves meghívásnak tettünk eleget. Egy Kolozsvár melletti kis faluba, Bodonkútra hívott meg a családjához Jakab Feri barátunk, akit Budapesten ismertünk meg. Éppen húsvét első napján érkeztünk, készen állt mindenki az ünneplésre, díszes asztallal és lélekkel fogadtak minket „pestieket”. A felejthetetlen nyúlsült és a büszkén kimért helyi pálinkák után késő délután kezdődött a húsvéti bál. Meghívták a tágabb rokonságot, komákat, régi nagy mulatókat, jó táncosokat.

Hangszerekkel érkeztünk, elszorult a torkunk, éreztük, hogy szerepünk most megcserélődik, hiszen míg eddigi állomásainkon a Mezőségen és Székelyföldön mi csak hallgattuk a bandákat, itt most nekünk kell húzni a talpalávalót.

Bodonkúton jó ideje nem zengett már a tízhúros, noha vagy tizenöt éve még Csipás Feri is muzsikált itt a bandájával. A mostani idők már inkább csak az újabban divatos „elektrikus” zenészeket, „orgásokat” meg e.éléket sodortak erre.

Hamarosan kellően oldottá vált a hangulat, kimentünk a pajtába és belecsaptunk a húrokba. Elkezdődött a tánc, a régi csárdásokat játszottuk sorban, pörgött-forgott a társaság, szoknyák libbentek, csizmák villantak. Később jöttek a pattogós legényesek, ekkor már inkább csak az öregebb táncosok álltak ki, „csipkézni a levegőt”.

A tánc szünetében sem hagytak pihenőt nekünk, körénk gyűltek, kérték a régi nótákat. Az egyéni dallamvonulatok és díszítések halmazából sokszor nehezen hallottuk ki az alapdallamot, többékevésbé mégis sikerült megbirkóznunk a kísérettel.

Éneklés közben láttam szemükben az őszinte rácsodálkozás gyöngyét. Mikor leraktuk hangszereinket, kérdezgették, hogy miként tettünk szert ezekre a nótákra, amelyek nagy része már az ő emlékezetükből is kikopott. Hirtelen nem értették, hogy miképpen létezhet az, ami elmúlt... Nem múlt el, s reméljük meg is marad, „amíg ég a gyertyavilág ...”

Írta: Gombai Tamás

Forrás: folkMAGazin 2005/2

2005. március 01.