Nagyon sokáig nem ismertem Cseh Tamás dalait. A Levél nővéremnek megjelenésekor még meg sem születtem, így fogalmam sincs arról, milyen érzés lehetett meghallani először, a Kádár-rendszerben azokat a dalokat. Később, tudatos popzenefogyasztóként persze már az én "hibámból" kerültek el a lemezei; csupán néhány hébe-hóba elkapott tévéfelvételre emlékszem, ahogy félhomályban áll a színpadon, hunyorogva, gyöngyöző homlokkal, sokkal többet beszélve, mint énekelve, és azt gondoltam, a szövegek nagyszerűek, de maguk a dalok - bocsánat érte - dallamszegénynek tűnnek, és úgy éreztem, ez nem nekem szól. Ma már tudom, hogy tévedtem.
Mert aztán úgy alakult, hogy fél évvel a halála előtt kezembe került a 303 magyar lemez... című könyv. Megálltam a Műcsarnok ismertetőjénél, és egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy még mindig nem ismerem egyetlen lemezét sem. Hogy aztán mennyire volt kellemes meglepetés a Műcsarnok végighallgatása, nem is tudnám most hirtelen szavakkal kifejezni, mindenesetre azt gondolom, hogy ez az egyik legjobb magyar album, ami valaha készült, tele változatosan hangszerelt, torokszorító és vicces pillanattal, elragadó dallamokkal (még hogy dallamszegények, ugyan már!), és a Kex Családja után a címadó szám volt a második magyar popdal, ami úgy igazán meghatott. Onnantól kezdve jött a többi magától. Halálakor nemcsak azt sajnáltam, hogy itt hagyott bennünket az egyik legjobb magyar dalszerző-énekes, hanem azt is, hogy nem kezdtem el előbb hallgatni a dalait.
A Cseh Tamás-számok újraértelmezése az öt évvel ezelőtti Illés-feldolgozáslemezhez hasonlóan Marton László Távolodó ötlete volt, az albumot is ő szerkesztette, így nem meglepő, hogy a két lemez közös halmazában jó néhány zenekart-előadót találhatunk. Egy tribute album összeállítása persze mindig hálátlan és nehéz ügy. Legfőképpen akkor, ha ekkora életműből lehet szemezgetni, úgyhogy arra nem is térnék ki hosszabban, hogy kinek melyik dal hiányozhat (nekem például jólesett volna néhány arról a bizonyos Műcsarnokról). A másik, ennél fontosabb kérdés, hogy mit tud hozzátenni az adott zenekar ezekhez a közel hibátlan számokhoz - ha egy picit is árnyalja az eddig megismert hangulatokat, vagy a maga nyelvén megerősíti őket, már nyert ügyünk van. És ezen a lemezen határozottan az ilyen értelmezések vannak többségben. Külön érdekes, hogy egyes dalokat mintha az előadóra szabták volna: a Vasárnapi nép ugyanolyan ironikus-fanyar, mint a Heaven Street Seven maga, a Forró város és a Váróterem visszafogott sejtelmessége Péterfy Borinak és Harcsa Veronikának áll a legjobban; az Amikor Désiré munkásszálláson lakott humora és lazasága tökéletesen passzol a PASO skás vidámságához, a Nincsen más jóleső üressége és letargiája pedig nem is lehetne jobb helyen, mint a Balaton kezében. Aztán ott vannak azok a dalok, amelyeket sikerült továbbgondolni, vagy váratlanabb zenei közegbe helyezni: a Napra prog-rockos bevezetővel, női-férfi énekkel adja elő a Ten Years Aftert, a Quimby "csilingelő", finoman lüktető, "utazós" dalt varázsolt a Benke és Pierre-ből, a Legát-zenekar Feljelentése egészen durva rockos és David Bowie-s részeket váltogat, az emblematikus Budapest a Kistehén Melanko értelmezésében meghökkentően zord és hideglelős, a Csík zenekar felszabadult, népies csasztuskába fordítja az Illegalitásbant, míg Herczku Ágnes és Bognár Szilvia egy számukra nem stílusidegen dalt, az Antoine és Désiré történelemkönyvét két énekhangra hangszerelve vezeti elő. A végére pedig egy eddig nem ismert, borzongató, archív felvétel is jut Cseh Tamástól, a Szomszédom cse ta, amihez Péterdi Péter (egykori zenei rendező) írt hangszeres körítést.
"És attól féltem: nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen" - 1979-ben énekelte ezeket a sorokat a Ten Years Afterben, és bár értjük, mire gondolt, harminc év elteltével cseppet sem bánjuk, hogy ezek a dalok - most éppen feldolgozások formájában - továbbra is itt vannak velünk.
Fonó-Etnofon Records, 2010
Soós Csaba
Narancs XXII. évf. 27. szám (2010.07.08.)