Beszélgetés Kiss Ferenccel, új művének ősbemutatójáról és utóéletéről

Március 19-én a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, s a Kodály évforduló jegyében mutatták be telt ház előtt a Művészetek Palotájában Kiss Ferenc Pávaének című világzenei kompozícióját. E mű nem „csak” zenei produkció, a produkciónak ugyanis létezik egy másik dimenziója is, még pedig az előadás alatt folyamatosan pergő film. Úgy tűnik, a Pávaének nem csupán az időközben megjelent DVD változatában él tovább, hiszen a Művészetek Völgye Fesztiválon is bemutatták a szerző által írt kamarazenei változatát, augusztus 20-án a Duna Tévé sugározta fő műsoridőben a művet, novemberben pedig a budapesti Dózsa György Művelődési Házban láthatja a közönség színházi körülmények között. Kiss Ferenccel, aki természetesen zenészként is közreműködött alkotása megszólaltatásában, a Pávaének születésének körülményeiről és utóéletéről, s a fesztivál új felkéréséről beszélgettünk.

– A Múzeumok Éjszakáján, június 23-án megjelent a Pávaének DVD-n, melynek bemutatója a társkiadó Néprajzi Múzeum dísztermében, ünnepélyes keretek között zajlott egy rendkívüli kísérleti vetítés keretében. Az ősbemutató koncert ugyanis háromféle változatban tekinthető meg: egyrészt úgy, hogy a színpadképet látjuk, másrészt úgy, hogy csak a néprajzi film jelenik meg, harmadrészt pedig úgy, hogy a filmváltozatot választjuk a menüpontok közül, amely egy mixelés: váltakoznak benne, illetve időnként egymásra is úsznak a filmjelenetek, a színpadkép, s a zenészekről készült közeli felvételek. A bemutatón viszont egyszerre vetítették három vásznon a három variációt. Miként fogadta a közönség a produkciót?

– Egy 50-60 fős lelkes, jobbára kívülállókból – nem rokonokból, ismerősökből, előadókból – verbuválódott publikum látogatott el, s jó néhányan vásároltak is a kiadványból.

– A DVD igen gyorsan megjelent, három hónappal a koncert után, pedig a háromféle menü mellett még extrákat is tartalmaz a korong…

– Igyekeztünk hamar elkészülni a kiadvánnyal, annak ellenére, hogy a DVD elkészítése sok utómunkát követelt meg. Ám én nem szeretek szöszmötölni. Az 5.1-es sur round hangkeverés, a koncert hat kamerával történt filmre vétele, a kísérőfilm képanyaga, s a DVD menűpontjait működtető számítógépes program megírása alapos munkát igényelt. A filmstúdiót a Néprajzi Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre, a hangkeverés az Etnofon stúdiójában történt, az 5.1-es végű térbeli elrendezés baráti stúdiókban készült. A filmvágásra Krámos Zsoltot kértük fel, sokat bíbelődött vele, s maga a rendező, Tari János is keményen dolgozott, pedig már előtte betéve ismerte a filmet, de a hangmérnök Mazura János is, hiszen 48 sávos felvételből kellett élvezhető anyagot készítenie. Nagyon nehéz koncertfelvételt úgy keverni, hogy megmaradjon a zene élő jellege is, de a hangzás stúdió-minőségű legyen.
A filmmel egy érdekes kísérletet tettünk arra vonatkozóan, hogy miként lehet az archívumok mélyén lévő képi felvételeket egy mai koncerttel, azaz a múltat a jelennel összekapcsolni. Tari János nagyon tudja ezt. Kitűnő szakember, nem véletlenül nyert első díjat az Ördögmalom című alkotása a Tárgyi kultúra és néprajz kategóriában a június 27. és július 2. között megrendezett tizedik Nemzetközi Néprajzi Filmfesztiválon, Manchesterben.

– Mondanál néhány szót a Pávaének ősbemutatójának előzményeiről?

– A tavalyi Bartók bemutató fogadtatásának eredményeként, közvetlenül a Szerelemajtó elhangzása után, a szünetben megkeresett Zimányi Zsófia fesztiváligazgató azzal, hogy lenne-e kedvem 2007-re a Kodály évforduló kapcsán ismét alkotni valamit, s örömmel elvállaltam a felkérést, mert az ilyen munka megmérettetésnek is nagyon jó, s ugyanakkor sokat lehet belőle tanulni. A megállapodás azt jelentette, hogy még a nyár előtt le kellett adnom egy szinopszist, amelyet kora ősszel megvitatott a szakmai tanácsadó testület, s zöld utat adott az elképzelésemnek. Így ettől kezdve a gondolkodás szintjén minden nap foglalkoztam a kompozícióval, mert az ember igyekszik utána nézni a forrásoknak, műveket hallgat, s így előjönnek a régi ismeretei, miközben újakra is szert tesz. Mivel kezdettől fogva munkált bennem egy kísérőfilm elkészítésének gondolata is, fel kellett kutatni, hogy hol találhatók dokumentumok, használható archív felvételek.

– A kísérőfilmet eredetileg miként képzelted el?

– Már a kezdetben úgy, hogy végig párhuzamosan fut a zenével. Szerepe az, hogy az elhangzó zeneszámok hatását erősítve bővítse a befogadó asszociációs lehetőségeit, s olyan plusz információkhoz juttassa őt, melyek inkább érzelmileg, mintsem értelmileg hatnak rá. A zene földöntúli jellegét a természet- és földközeliség élményanyagával egészítse ki. Költői eszközökkel kapcsolódva a mű vélt vagy valós mondanivalójához, holdudvarként bevilágítva, érzékelhetővé téve annak esetleges művelődéstörténeti tereit, vonatkozásait. Mindezt úgy, hogy mint látvány, ne telepedjen rá a zenére. Nem show-eleme, hanem egyik dimenziója legyen a produkciónak. Lírai, játékos, meditatív és olykor drámai dimenziója.

A Pávaének nem egybefüggő, hanem tételekre tagolt, 50-52 perc hosszúságúra tervezett zenemű. Részben szükségét éreztem a különböző hangulatok elválasztásának, másrészt az előadás jóval elevenebb, ha a közönségnek alkalma nyílik reagálni egy-egy virtuóz hangszerszólóra vagy elementárisabb, esetleg drámai hangzásra. Ezért a rendezőnek számítania kellett hosszabb-rövidebb szünetekre, melyeket vagy kitartott képekkel, vagy montázsokkal, esetleg egymással rokonítható „sormintákkal” hidalhatott át. Úgy ítéltem meg, hogy a filmben nem szabad zsúfolni a Kodály-dokumentumokat, inkább a parasztság – saját hangszergyűjteményemből is válogatott – használati tárgyainak, épített környezetének, rendkívül változatos viseletének ornamentikájából, a falusi életmód és szokáshagyomány képeiből vagy a szépséges magyar táj és őshonos élővilágának motívumaiból kell építkezni, már-már szinte animációs eszközökkel. Fátyolszerű, lebegő, szürreális áttűnéseket és gyakran archaizáló megoldásokat működtető, de a zenével mindig együtt lélegző alkotásnak képzeltem el, amely egyszerre mutatja fel kultúránk keleti gyökereit és nyugati imaginációját is. A zenemű sem epikus jellegű, mint azt a címe alapján elvárhatnánk, hanem inkább egy poétikus ihletettségű vallomás. Hol derengőn, hol pajkosan, hol komoran arról szól, hogy mit jelenthet a mai ember számára a hagyományos paraszti kultúra, s a népi műveltség tradicionális elemei mennyire alkalmasak ma is korszerű gondolatok kifejezésére. Nem csekély dolog ez, mert alapos felkészültség, szeretet, tehetség, hit, hitelesség, innovatív szellem, hűség és szabadságvágy szükségeltetik hozzá. Ennek megfelelően a filmhez is.

Az előadás alatt egy nagyméretű kivetítőn peregtek a különböző archívumokból és magángyűjteményekből válogatott régi felvételek (fotók, mozgófilm-részletek, Kodály-dokumentumok), melyekre a rendező olykor a koncert élőképeit is ráúsztatta, költőien összeérintve-összesimítva múltat és jelent. Persze az éppen elhangzó zenemű hangoltságával, tartalmával harmonizálva, vagy annak épp ellenpontozásaként. Tehát az előadás alatt született meg a film végleges formája, a már elővágott, a zene ismeretében elkészített konzervanyagok és az előadás többkamerás felvételeinek real-time keveréséből. Persze minden kamera képanyagát és a koncerthangot is rögzítettük, hogy utólag jó minőségű DVD-t készíthessünk a koncertről.

A kísérőfilm a Néprajzi Múzeum, az MTA Zenetudományi Intézete, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, a Hagyományok Háza, a Magyar Televízió Archívuma, a Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum, valamint a Nemzeti Filmarchívum hozzájárulásával és támogatásával készült.

– Mikor fogtál hozzá a komponáláshoz?

– A végső koncepció gyakorlatilag a karácsonyi nagyszünetre alakult ki, s a zene megírásának is ekkor fogtam hozzá. Amikor már fejben nagyjából elkészült a muzsika, leültünk Tari Jánossal, a film rendezőjével, s elmeséltem neki, hogy milyen elképzeléseim vannak a látványról. Aztán februárban nekiláttunk próbálni, s három hét alatt odajutottunk, hogy tudtunk készíteni egy demo hangfelvételt a stúdiómban. Ezen már a végleges tempók és mennyiségek voltak hallhatók. Ezután tartottunk egy ötletbörzét, s ő erre a zenére – Krámos Zsolt vágó segítségével – gyakorlatilag három hét alatt készítette el a filmet. Tari muzeológus filmes, a Néprajzi Múzeumban dolgozik, s még az összerakás előtt alaposan felkészült. Utánanézett, hogy ebben a közgyűjteményben milyen használható anyagok találhatók, de többek között a Nemzeti Filmarchívumban és az MTA Zenetudományi Intézetében is kutatott. Ehhez természetesen meg kellett szerezni az említett intézmények hozzájárulását, amelyek az anyagok ingyenes felhasználásának egy alkalomra, azaz a bemutatóra szóló jogát is felajánlották. Mindezt a fesztivál intézte. A Néprajzi Múzeum ráadásul a filmstúdiójában lévő eszközöket is térítésmentesen a rendelkezésünkre bocsátotta. Számos munkatárs közreműködött még a bemutató létrehozásában, voltak, akik például a szervezést, az egyeztetéseket végezték, a pénzügyek kezeléséért pedig Gál Ágnesnek mondhatunk köszönetet. A produkció nagyon komoly, összehangolt tevékenységet igényelt, egyeztetni kellett többek között a fesztivállal, a zenészekkel, a Művészetek Palotájával, a filmesekkel, a technikával. Ritkán adódik az embernek lehetősége arra, hogy ebben a műfajban ilyen volumenű produkciót hozzon létre.
A film és a zenei anyag összepróbálása másfél hónapos intenzív munkát jelentett. Ám óriási rizikót hordozott magában, hogy az előre elkészített film miként kerül majd szinkronba az élő előadással, mert kizárt, hogy a zenészek elkapják ugyanazt a tempót, ráadásul exponált helyeken fontosak voltak az adott pillanatban történő képi váltások. Ezen esetlegességnek azzal tudtuk elejét venni, hogy olyan – professzionális filmtechnikával felszerelt – közvetítőkocsit béreltünk, amelyből szükség esetén lassítani vagy gyorsítani lehetett a kép mozgását, illetve kimerevíthettük a képet. Hat kamerával pásztázni tudtuk az előadást, s ez lehetővé tette, hogy a közvetítőkocsiban egy keverőpultnál az archív anyagokra az élő előadás képeit is rátegyék, amely esetenként meg is történt. Így társíthattuk a múltat és a jelent. Négy felvevő rögzítette az összes kameraállást és a totálképet, utóbbin egyidejűleg az összes zenész és a film is látható. Másnap visszanéztük és meghallgattuk a felvételeket, s bizton mondhatom, hogy jól sikerültek. Minden esély megvolt arra, hogy az Etnofon egy jó minőségű koncert DVD-t adjon ki. Ezt azért is fontosnak tartottam, mert újabban a világzenét kedvelők is szeretnének megvásárolni filmen egy-egy jobb koncertet.

– No és mi lesz a szerzői jogdíjjal? Ezt azért kérdezem, mert a folkMAGazin idei második számában megjelent a feldolgozásokról szóló eszmefuttatásod negyedik része, amelyben arra is kitérsz, hogy abban az esetben, ha a feldolgozás olyan mértékű, hogy zeneszerzői munkának felel meg, akkor a szerző számára járna a jogdíj, de még hangszerelés esetén is…

– Mivel az Etnofonnak én vagyok a tulajdonosa, mint kiadó, befizettem a jogdíjat az Artisjusnak, amely a két százalék kezelési költség és a negyven százalék adóelőleg levonása után a maradékot hónapok múlva átutalja nekem, a szerzőnek.

– A Pávaénekről az embernek automatikusan eszébe jut a Szerelemajtó, s nekem úgy tűnik, hogy a most bemutatott műved avantgárdabb, ugyanakkor archaikusabb is a Bartók emlékére írt alkotásodnál. Te miként látod ezt?

– Elgondolkodtam azon, hogy miközben Bartókot a mai tudásunk alapján korszerűbb muzsikát komponáló szerzőként tartjuk nyilván, s ha csak azt vesszük, hogy A kékszakállú herceg vára a magyar operairodalomban a korábbi operákhoz képest mekkora ugrás volt, mennyire újszerű és korszerű műnek számított, a Szerelemajtók ehhez képest mintha valóban közelebb állna az autentikus parasztzenéhez. Akadnak tételei, ahol tulajdonképpen válogatáson, szerkesztésen, hangnemi illesztéseken kívül nem is beszélhetünk zeneszerzői munkáról.
Az új anyagban, a Pávaénekben viszont ahhoz képest, hogy Kodályt tradicionálisabb zeneszerzőnek tekintjük, több modern hangzást alkalmaztam, még a benne felcsendülő vonósnégyesekben vagy a három lány vokális a cappella tételeiben is. Ennek vélhetően az az oka, hogy a Szerelemajtók egy adott dramaturgiai vázra épült fel, amit én találtam ki a Bartók mű alapján, míg a Pávaének esetében szabad kezem volt.

– Nekem nagyon tetszettek a Pávaénekben alkalmazott megoldásaid, de szeretném, ha a benne megszólaló vonósnégyesre külön is kitérnénk, hiszen ez a műfaj komolyzenében igen jelentősnek számít, amióta Joseph Haydn kitalálta azon kényszerből vezérelve, hogy egyik alkalommal, amikor Esterházy Miklós művet rendelt tőle, csupán két hegedűs, egy brácsás és egy csellista állt a rendelkezésére…

– A vonósnégyes-kísérleteimet nagyon fontosnak tartom, mert a vonóskvartett a zenei gondolkodás egyik legmagasabb foka, amelynek igen kötöttek a lehetőségei, s ez a legkisebb formáció, ahol a zene mélysége, közepe és magaslatai is megvannak. A magyar zene szempontjából nagyon fontos, hogy ebben a műfajban új művek szülessenek, ráadásul olyanok is, amelyek már alkalmazzák azokat a népzenei eszközöket is, amiket sem Bartók, sem Kodály nem használhatott, mert az ő idejükben még nem léteztek olyan képzett muzsikusok, akik a klasszikus mellett a népzenét is jól tudták volna játszani. Sajnos a mai hivatásos komponisták eltávolodtak a népzene teljesen alternatívnak vagy avatgardnak mondható hangzásvilágától, holott mára kialakult egy olyan zenésztársaság, akik komolyzenét is tudnak játszani, de népzenét is. A zeneszerzőknek most kellene fáradtságot venniük, hogy tanulmányozzák a népzenét, a népzene stílusát, a népi játékmódot, vonókezelést, a népi hangszerek sajátosságait, az akcentusokat, a hangsúlyozást, a díszítést, az improvizációs technikát, a szerkezetépítés logikáját. Mert ha megnézünk egy széki folyamatot, a szerkesztésének mértani logikája van. A Profán vonósnégyes számára – így neveztem el a Pávaénekben közreműködő kvartettet – a repertoárja bővítése érdekében még tervezek írni mást is, de Ökrös Csaba komponált már hasonló apparátusra, s Gombai Tamás is, aki most velünk játszott. Többen felhívták a figyelmemet arra, hogy ezeknek a népi játékmódot is alkalmazó vonósnégyeseknek nagy sikerük lehetne a népzenei iskolákban is, ahol a kamarazenélés oktatásának eszközei lehetnének. A Profán vonósnégyes a Pávaének bemutatójára állt össze, de ha kapnánk meghívásokat, érdemes lenne prolongálni ezt a felállást. Nincs kizárva, hogy készítek majd egy olyan lemezt, amelyet a vonósnégyes műfajnak szentelek.

– Úgy tűnik, hogy a Pávaének nem csak DVD-n él tovább, hiszen augusztus 5-én a Művészetek Völgye Fesztivál keretében, Öcsön is bemutatták…

A Szerelamajtók és a Pávaének műveknek elkészítettem egy zeneileg összefoglalt, szabad térre alkalmas kamaraváltozatát, amely nem az élvezhetőség rovására megy, s hét-nyolc előadóval is interpretálható. E két produkciót együtt mutatták be az öcsi kőfejtőben megrendezett világzenei fesztiválon.

A Pávaéneket a filmmel együtt ugyanakkor színházi körülmények között Budapesten, a XVIII. kerületi Pesti úton található Dózsa György Művelődési Házban is előadják november 10-én, 19 órai kezdettel.

– A Pávaének ősbemutatója után, a koncert szünetében Zimányi Zsófia ismét felkért egy mű megkomponálására, amelyet 2008. március 18-án mutatnának be a Zeneakadémián a jövő évi Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik programjaként. Hallhatnánk néhány szót az elképzelésedről?

– A Budapesti Tavaszi Fesztiválnak minden évben van egy tematikája, s jövőre a nemzetek találkozása lesz a szlogen, miközben Mátyás király trónra kerülésének 550. évfordulóját is 2008-ban ünnepeljük. Már pedig így aktuális lenne egy olyan művet komponálni, amely a reneszánsz zene és a népzene összefüggéseinek bemutatására épül, hiszen a reneszánsz muzsika sokat merített a népiből, a népzenénk viszont számos reneszánsz elemet megőrzött. Ráadásul Mátyás híres volt arról, hogy összehozta a különböző kultúrákat, hiszen Itáliából, Lengyelországból vagy Németalföldről is udvarába hívott mestereket. Személye ugyanakkor a népi emlékezetben is fennmaradt, s ne csupán a magyar népre gondoljunk, mert a környező nációk folklórjában, például a románok, délszlávok népköltészetében is megtalálható. Ám a komponálás megkezdése előtt most is alapos kutatást végzünk, illetve ezt a munkát már jóval a megrendelés előtt megkezdtük.

Ugyanis úgy gondolom, hogy mindazt az értéket, tudást, fényességet, amit a magyar és az egyetemes kultúrának a Hunyadiak adtak, legszebben annak a folklórkincsnek a feltámasztásával mutathatjuk meg a zeneszerető közönségnek, amely már csak archívumok mélyén, gyűjtemények elsárgult lapjain, vagy ismeretlen népénekesek torkán élnek tovább, a Balkántól egészen Lengyelországig. A Hunyadiak alakja a bolgár, román, délszláv népek folklórjában ugyanúgy élt századokon át, mint a magyar mese- és dalkincsben. Tőlünk délre Törökverő János tetteit hol mint Janko Sibinjanin, hol mint Jankula, Ugrin Janko vagy Janko vojvoda néven dalolják meg a népek veretes nyelvezetű hősi énekekben, Mátyás királyról pedig tőlünk északra számos mese, királyének és legenda szól. A magyar história ezen dicsőséges időszakáról rengeteg fennmaradt krónikás ének és – Janus Pannoniustól kezdve Arany Jánoson át Juhász Gyuláig – a legnagyobb magyar költők poézise tanúskodik. Az ikonokká szentült Hunyadiak képe köré a népi szürrealizmus beleszőtte mindenhol a hadak vonulását, sólymok keringését, harangok zúgását, lantok pendülését, holló szárnyalását, a korona ékét. János, László, Mátyás és Szilágyi Erzsébet több nép emlékezetében mitikus hősökké váltak. Szerencsére a róluk szóló balladákat és hősi énekeket szépszavú költőink évtizedeken át magyarították, de hosszas kutatómunka eredményeként többnek megtaláltuk az eredeti nyelven előadott és lejegyzett változatát, azok dallamaival együtt.

Mátyást 1458-ban koronázták meg. Elképzelhető, hogy bátyja kegyetlen lefejezését végig nézvén, milyen lelkiállapotban foghatott hozzá az ország felemeléséhez. A düh, a keserűség, a bosszú gondolata, de a nyitás, az újrakezdés ifiúi, titáni szándéka is egyszerre munkálhattak benne. Miközben a hollós címer alatt szakadatlanul vívott a törökkel, átültette Magyarországra – mint kőkertbe a liliomot – a humanizmust és a reneszánsz kultúrát, a nyugati civilizáció legnemesebb vívmányait. Mint erős uralkodó és hadvezér, megszervezte a Fekete Sereget, ám ugyanakkor a korabeli magyar nyelven kívül írt és olvasott latinul, görögül, beszélt horvátul, szerbül, lengyelül, csehül, s létrehozta Európa legnagyobb könyvtárát, a Corvinát.

Megkoronázásának 550. évfordulóján a Királyok, szentek, vitézek című kétrészes műsorral szeretnénk emléket állítani hírének, nevének. A kortárs világzenei feldolgozások előadásához a legjobb külföldi népénekeseket és népzenészeket, valamint a történelmi zene legavatottabb magyar képviselőit – többek között a Csörsz Rumen István által vezetett Musica Historica együttest – hívjuk segítségül, hogy az évforduló kapcsán minél hitelesebben mutathassuk be mindazt a tudást, amit mi – itt a Duna mentén élő népek – századokon át megőriztünk a Hunyadiakról.

K. Tóth László