Ágoston Bélát először 1989-ben hallottam játszani, Pécsett, egy egyetemista költők verseiből összeállított műsor egyszemélyes zenei kíséreteként. A műsorból semmi másra nem emlékszem (a költőket és a verseket teljesen elfelejtettem), csak arra, hogy a műsornak már rég vége volt, Béla még mindig zenélt, mint az opera főhőse, aki halálos sebből vérzik, de nem halhat meg, amíg áriája szövegének a végére nem ért.
A közönség ment volna haza, nem volt különösebben sikeres az est, és úgy tűnt, Béla „ugrat” minket, amikor újra és újra megkérdezte: „Játsszak még?” – és a választ meg se várva, belekezdett egy-egy újabb megzenésített versbe, egy szál gitárral. Gyanítom, a versek saját szerzeményei voltak. Dőltünk a röhögéstől, ő meg nagy ártatlanul nézett ránk, mintha nem tudta volna, hogy ő „dobta fel” az estet. Ettől kezdve egyre gyakrabban hallottam játszani. Rövid felsorolás: gyimesi és moldvai zenéről szóló spec.kollt vezet Kovács Marcival; dudával a hóna alatt járja a pécsi egyetemi kollégiumokat és betlehemez; a punkba hajló, izgalmas underground zenét játszó Musique Trouvée számaihoz szaxofonozik és dudál; különböző pécsi formációkban muzsikál táncházi zenét; a Mecseki Free alapítójaként rálép a magyar népzenei alapú free jazz zenét játszó zenészek rögös útjára – nagyjából ugyanezt teszi a Dél-alföldi Szaxofonegyüttesben és Grencsó István zenekarában; az alternatívként, kortárs zenei együttesként is felfogható Kampec Dolores szaxofonosa; a Vasmalommal és a Vízöntővel bejárja Európát; bábszínházi és színházi kísérőzenéket ír; Kispál és a Borz-zenéket fogalmaz át a saját (egyre egyénibbé váló) felfogásában; éneket tanít középiskolákban és mindvégig koncertezik a különböző, hosszú távon majdnem követhetetlen formációival...
És, mint a jelen példa is mutatja, időről időre kiérlel egy-egy új lemezre kívánkozó anyagot. A fenti felsorolásból kitűnik, Ágoston Béla zenei érdeklődése milyen sokrétű. Ez a sokrétűség lemezeire is jellemző. Első hallásra talán széttartónak tűnik a big bandes, a free, a magyar népzene különböző dialektusainak, a balkáni ritmus- és dallamhatásoknak, a klaszszikus zenei hangulatoknak és a popzenei idézeteknek az együtt- és egymás után való megszólalása, de éppen ezek egybegyúrási módja teszi sajátosan Ágoston Bélaivá az Ördögbomba számait is – mondhatjuk úgy is: ez az Ágos-tone (Ágos-tónus). Ahogy a kiváló édesség, az ördögbomba egymástól idegennek tűnő anyagok (liszt, tojás, tej, zsír, kakaó) öszszekeveréséből születik, úgy hangolja egybe Béla az egymástól idegennek tűnő zenei világokat – ez vállalt alapkoncepciója az Ördögbombának (de a korábbi lemezeknek is). Az eredmény zavarba ejtő: izgalmas XXI. századi zene született, de nehéz besorolni. A hallgatónak ez, gondolom, nem is dolga. Majd az elemzők és a kritikusok eldönthetik, posztmodernnek, világzenének, kortárs zenének, etno jazznek, eklektikus köztes-európai világérzésnek, rabrigórimusic- nak, vagy az általam fentebb javasolt Ágostone-nak nevezik majd. Érvelni mindegyikért vagy mindegyik ellen lehet. Bármelyik megoldás mellett voksoljunk is, biztos, hogy zavarba ejtő marad, mert Ágoston Béla a XXI. század elején úgy alkot, ahogy a népzene (ha elfogadjuk a deníciók alapján, hogy van ilyen) születhetett: annak ellenére, hogy felismerhető a határozott zenei ízlése, nem idegenkedik attól, hogy a körülöttünk szóló mindenféle zenék és zajok beleépüljenek zenei anyagaiba. Olyan korban alkalmazza bátran ezt az alkotásmódot, amikor a kollektív alkotáshoz (tényleg, volt ilyen valaha?) és a különböző ízlésvilágokban kizárólagosan elfogadotthoz képest, másnak a megtűréséhez nem kedvező a „korhangulat”. Mondhatjuk, Ágoston Béla enciklopédikusságra törekedő, őszinte, kísérleti magán-népzenében adja vissza korérzéseit. És ezzel ráadásul határozott véleményt is alkot. Igyekszik, szórakoztatáson kívül, megszólítani is minket.
A lemezen nagyon jó arányban vannak jelen a tisztább népi hangzást idéző és a jazzesebb (időnként jazz-rockos) feldolgozások, jól váltogatják egymást a dinamikus, a komolyan vett-elérzékenyítő és az ironikus számok – hallgattatja magát. Az utolsó szám, az arkangyalok kara aztán viszszafelé elbizonytalanít bennünket: az áriákkal egymásba tolakodó arkangyalok és a vágáns előadó hangján vigyorgó ördög hatására felidéződnek, felerősödnek a lemez ironikus felhangjai – a rockoperába ágyazott Szent Iván ének, a Kutyarondó „vigyen el az ördög” kiáltásai, a Rabrigóri blablaszövege vagy az Antik vita álgörögjének megfellebbezhetetlen érvei. Mintha egy anyagát nagy szakmai biztonsággal kezelő vágáns költő mosolyogna ránk nagy komolyan és játszana virgoncan – nem pusztán zenét.
Írta: Kovács Gáborján
Forrás: folkMAGazin 2005/2
2005. március 1.